Karl Allen éli az unalmas, középszerű, válás utáni önsajnálatba merülő „nem ember” szerepét. Azaz, bármikor bárhova hívják, mindenre nemet mond, egészen addig, míg egy régi barát el nem hívja egy önképzőkörre, ahol IGENEMBER lesz belőle, azaz megragad az élete folyamán minden lehetőséget, és mindig IGENt mond (sima csoportos agymosás, bár ebben az értelemben, ahogy a filmben szerepel, tetszett és elfoghatónak tartom).
Habár a film Jim Carrey egy újabb vígjátéka, azonban nem csak ezt a szálat, hanem a romantikus részt is erősen kiemelték benne. Hiszen hála a főszereplő gyökeres jellemváltozásának, kinyitja a szemét a nagyvilágra és hamar megismerkedik egy lánnyal. És ahogy az már lenni szokott a sok IGEN randi után, boldog befejezés várható.
A megírt szövegek és a cselekmény jó, bár csak pár poén van a filmben, azokon jót lehet nevetni. A szereplőket jól választották ki, gyenge pontja nem nagyon volt a filmnek, de hozzáteszem gyorsan, hogy nem egy Ace Venturára kell készülni, bár Carrey megmutatja a régen volt vicces arcát is. a jelenetek többsége felejthető, azért van olyan, amin még most is felnevetek (kanos mama a szomszédban, a főszereplő Red Bull-os futása).
Kíváncsi vagyok, hogy hányan gondolkoznak el azon, hogy ha mindenre IGENt mondanának, akkor hogy alakulna az életük. Ha beleéljük magunkat a film főszereplőjének bőrébe, vajon nekünk lenne hozzá merszünk, hogy így alakítsuk az életünket? Persze nem minden helyzetben IGENt mondani, de sokkal többször, mint ahogy most tesszük. Vajon színesebb, boldogabb életünk lenne?
Utolsó kommentek