matareseklan

A Call of Duty készítőket (és a Medal of Honor játék atyjait is) érte már hideg és meleg egyaránt a II. világháborús témák miatt. Bár a fejlesztett játékok tökéletesek és majdnem páratlanok voltak, azonban a játékosokban néha felmerült, hogy kicsit talán már unalmas a náci irtás.

Az Infinity Ward gondolt egyet, és a Cod 3 mérsékelt sikerei után - amit a Treyarch készített konzolra-, a modern harcmezőre helyezte a játék helyszínét, és stílusosan a Modern Warfare nevet ragasztotta a 4. részre (érdekes, hogy a Moha készítők is elhagynák a világégést, ők Afganisztán felé fordulnának, és a való élet egyik híres akcióját szeretnék feldolgozni). Azt hiszem sokan voltunk úgy, hogy kis sajnálattal, de mégis örömmel vettük tudomásul a döntésüket. Pláne azután, hogy az első videók és képek kiszivárogtak. Már akkor ámultam, hogy igen, ez ütni fog. Mondhatom, hogy amikor a játékot megszereztem, kezdés után két perccel az államat keresgéltem a padlón (először PC-n kezdtem bele, aztán X-box 360-n végignyomtam többször).

Azért szükséges egy kis körítést leírnom a történelemmel kapcsolatban. Még anno a Medal of Honor megjelenésekor odavoltunk a gyönyörtől, a partraszállástól, a grafikától és a hangulattól. Aztán a fejlesztőkből kivált néhány srác és Infinity Ward néven újradolgozták korábbi művüket, így született meg a Call of Duty. A kétféle játékban az a különbség, hogy a Moha-ban több a rambozás, az ügynökként való öldöklés, míg a Cod részekben inkább a csapatmunkára figyelnek, sokszor a társaink oldják meg a kisebb feladatokat, főleg ha mi kushadunk a fedezékben a gépfegyvertűzben.

Nos, ez nem változott! A CoD annyira pörgős, ütős és akció dús lett, hogy simán megszerezte 2007-ben az év FPS-e díjat. A csapatjáték, a háborús (majdnem valós) helyszínek, események annyira magával ragadják az embert, hogy nehezen tudja lerakni a kontrollert, vagy a bill+egér párost.  A scriptelt jelenetek miatt a játék többször egy film benyomását kelti, magával ragadó játékélményt produkálva ezzel.

Akkor lássuk a kezdeteket. A játék összefüggő, de több szereplő bőrébe bújhatunk bele. A rosszfiúk üldözése amerikai tengerészgyalogosként és SAS kommandósként lesz feladatunk. Azonban a játék elején van egy kis kitérő, az egyik arab ország elnökének bőrébe is belebújhatunk, hátborzongató, ahogy a városban haladva látjuk az „életet”. Tankok, PSZH-k mozgásban, embereket végeznek ki, kerítésre fest feliratokat egy gyerek, az egész olyan, mintha filmet néznénk. A másik úgymond kitérő, amikor a SAS kommandós főnökét alakítjuk pár évvel korábban. Ott már nemcsak videószerűen haladunk, hanem a Cod4 legkomolyabb küldetésében kell helytállnunk.

És ha már a végrehajtandó feladatoknál tartok, akkor kiemelném, hogy van helikopterből való fedezetnyújtás, valamint beülhetünk egy AC-130-s gépbe. Ez utóbbinál kezelhetünk többféle ágyút is, miközben a gyalogosainkat támogatjuk harc közben. Van, amikor sötétben kommandózunk éjjellátóval, van, hogy tankot kell kisegíteni a szorult helyzetéből, terroristára vadászni és helikopter-támogatást kérni, mesterlövészként helytállni és járművön menekülni.

A használható harceszköz készletünket sem érheti panasz, hiszen a közkedvelt G36-tól, az M4-ig, shotgunk gránát, RPG, mesterlövész és tankelhárító fegyverek is vannak a palettán. A villanó és repeszgránátokról nem is beszélve. Harcközben kilőtt ellenfeleinktől plusz töltényt és új gyilokeszközöket tudunk elvenni.

A grafika gyönyörű, mondjuk nekem PC-n régen csak a közepes szint jutott, azzal sem tudtam teljesen végigvinni a játékot, mert többször beakadt. Azonban az X-box-on, mint oly sokszor, tanúja lehettem az akkori legszebb grafikának, gyönyörű jeleneteknek, robbanásoknak és egyéb effekteknek (zárójelben említem meg, hogy mind a mai napig megállja a helyét a Cod4 ilyen téren).

A hangok tekintetében is a maximumot nyújtja a Modern Warfare. A fegyverek úgy szólnak, ahogy kell, a robbanások, az emberek hangja (arabok, ruszkik) felismerhető. A járművek amellett, hogy jól kidolgozottak, még a bennük dobogó motor is szépen szól. Szóval le a kalappal, a készítők itt is a maximumot nyújtják.

Most így utólag már nem emlékszem, hogy akkoriban, amikor a játék kijött mennyire volt divat, ami mostanra már alap, hogy nincs életerő csomagszedegetés. Ehelyett a már sok játékban megszokott „ha sok találatot kapsz, meghalsz, kivéve, ha fedezékbe húzódsz” elv jelent meg.

A játék előnyére. Mivel nehéz. Amatőr szinten még végigvittem, de attól magasabb fokozatokon már problémásabb a játék, mivel egy-egy harcmezőn 10-15-20 rosszarcú is akadhat, aki Allah elé küldene, így bizony vigyázni kell, és kuporodni a fedezékek mögé, továbbá reménykedni társaink segítségében.

Szerencsére a játék ezen a területen is bizonyít. Az M.I. mind a harcostársak, mind az ellenfelek terén jól teljesít. Társaink jók, sőt néha a komolyabb helyzeteket ők oldják meg, mi csak asszisztálunk. Az ellenfelek fedezékbe bújnak, gránátokat dobálnak (általában kettőt, mert egyet még vissza tudunk dobni, de a második már kivédhetetlenül alattunk robban). Közelharcban pedig agilisak, rögtön puskatussal támadnak az arcunkba, ha éppen pár centire tőlük állunk, miközben fegyverük tárjával vacakolnak.

A játék legnagyobb előnye egyébként a pörgő történet mellett a hangulat. Ezt már nem tudták volna hogy fokozni. A küldetések, az akciók, a játékélmény mind nagy piros pontot érdemel. Annyira magával ragadó az egész játék, és változatosak a küldetések, arról nem is beszélve, hogy teljesen beleéli magát az ember a szereplők bőrébe.

Sok a pozitívum, rossz dolgot megemlíteni nem is nagyon tudok. Talán csak azt, hogy kicsit nehéz a játék, és néha konzolon bénának tűnik a kezelőfelület. Ez gondolom egyéni szocproblem, nekem nem mindig állt kézre a gránáthajigálás és a futás, ez PC-n jobban tetszett.

Szerintem mindent elmondtam, a játék még a mai napon is megállja a helyét, hiszen olyan hangulatot teremt, amit csak kevesen tudnak nekünk megadni. Alig várom, hogy a 2009-es évben a folytatást is a kezembe tudhassam, hogy újra nyomulhassak vele a konzolon.